*Eni***
...Már fél éve lakom Cannadában. Kezdem megszokni. Igaz, jobban is illik hozzám, mint Buenos Aires. Az ottani intézetből (bár a többiek befogadtak) igazán kilógtam. Mikor hallottam, hogy Stradfordból jön valaki, éreztem hogy elvisznek. Eddig mindig a helyi napbarnított, vidám, forró vérű emberek jöttek, akiknek nem hiányzott egy ilyen sápatag, bánatos lány, aki csak elveszi az életkedvüket... Rajtam kívül egy olyan gyerek volt, akivel ez történt. Henriett Black-Thunder, a most 14 éves húgom. Vele vártunk a kapuban, a rácsokat fogva. Emlékszem... Különösen meleg nap volt. Majd belesültem a fekete lepkeruhámba. A nagy cseresznyefa alatt hűvös volt a beton, így oda ültem törökülésbe. Mellém Heni telepedett le, ugyanolyan- szürke lepkeruhában. Térdét felhúzta, és átkulcsolta a karjaival. Előre bámult meredten, ahogy énis. A többiek fociztak a hőségben, s bár az egyik srác hívott minket is, csak egy aprót ingattam a fejemen, hogy menjen el. Egyszercsak Heni megragadta a karom és suttogni kezdett.
-Itt van.-bólintottam, mire felállt, és segített nekem is. A két bőröndünket a kapunak támasztottuk, és a rácsot fogva vártuk a közeledő alakot. Ahogy jött, úgy hűlt le a levegő. Szinte megborzongtam, ahogy belekapott a szél a hajamba, és látszott Henin hogy ő is így érez. És akkor megpillantottam. Komor arcából kivirított az eleven, zöld szeme. Fekete haja is eltért sápadt bőrétől. Magas, sovány alakja méltóságteljesen lépkedett felénk.
Úgy tűnt, egyedül van. Pedig a háta mögött még öt komor arcú ember sétált felemelt fejjel, közülük kettő lány.
Odaértek. A kapuban Mrs. Espinosa, az aranyos, kövér kis néni fogadta őket. Ahogy beléptek, a legelőli ember ránk mutatott.
-Ti ketten.-a hangja csodálatos volt. Mindent jelentett. Tekintélyt parancsolt, pedig nem is kiabált. A hideg rázott tőle, mert veszélyt jelentett. De mégis...Akartam hogy beszéljen. Úgy éreztem, akkor leszek biztonságban. Mert megnyugtatott. Odamentünk hozzá. Mire kicsit közelebb hajolt.
-Tudjátok-e miért vagyok itt?-suttogta rekedten.-Te kissebb, Henriett! Mondd csak!-én azt hittem, úgy válaszol, ahogy mindenki, köztük én is mondtam volna. Azaz, hogy "azért mert ki akar venni valakit". De egészen mást mondott.
-Hogy hazavigyél, apa.-válaszolta nyugodtan. A férfi bólintott, majd hozzám fordult.
-Ismerted-e William Blacket?-húzta össze a szemeit.
-Ő az apám volt.
-Nem csak volt. Van.
-Hazugság. Apám meghalt tíz éve!-kiáltottam rá. Azt hittem így van...De hamar kiderült az igazság. Mrs. Espinosa és két 24 éves lánya leültek velünk beszélgetni. Irina és Dorina kedves nők, ők találtak ránk. Dorina most is sugárzó mosollyal kezdett mesélni:
-Tíz évvel ezelőtt, mikor az első igazi partinkra készültünk, elmentünk Irával beszerezni a kellékeket. A piacon sétálva szokatlan alakokat fedeztünk fel. Hófehérek, és szikrázó kék szeműek voltak. Az egyiknek hollófekete haja az arcába lógott, és kipirult szemmel, felszegett állal nézett ránk. A kissebbik szőke tincsei a feje tetejére voltak kötve, és kedves, nagy jégkék szemeiből áradtak a könnyek. A nővére kezét fogta. Én csak bámultalak titeket, vártam hogy majd a szüleitek odamennek hozzátok. De egy ember sem törődött veletek. Azt hiszem, egészen zárásig vártunk Irával. Ti pedig ugyanúgy áltatok ott. Végül Irina odament hozzátok.-innentől Ira átvette a mesélést.
-Elhoztunk titeket haza. Anya akkor ért haza az árvaházból, ahol dolgozott. Meglepődött, mikor egy 4, és egy 7 éves, szokatlanul fehér kislánnyal vártuk haza. De azért szívesen fogadott. Másnap elvitt Madame Monitához, aki bevett titeket az intézetbe. Így kerültetek a Madamehoz, aki egy neki küldött levélből tudta hogy miért vagytok itt. Anyátok, Henriett Thunder folyton kínzott titeket. Mint azt tudjuk, Skrizofrén volt, így nem tudta mit tesz. Viszont egyszer túl messzire ment.-itt elcsuklott a hangja. Tudom. Emlékeztem anyám utolsó húzására. Henit akarta megégetni a forró vassal, de hozzá csak egy pillantra ért, mert elé álltam. Így lett neki egy örökké ott virító pötty a vállán, nekem pedig egy jókora kampó lenyomat a combomon...
A történetet, a hátam mögött belépő Madame folytatta.
-A kínzást látva apátokat elöntötte a méreg, és egy hirtelen ütéssel végzett Henriettel. Titeket miután kórházba vitt, önként vonult börtönbe, viszont előtte elhozott titeket Buenos Airesbe. Egy levelet hagyott a kapumban, amiben leírta azt is, hogy tíz év múlva visszatér a gyermekeiért....Most pedig cuccoltok Cannadába!
Posted via Blogaway
